Bezárás

Olvasóink kedvenc cikkei

családi programok

A legjobb családi programok február utolsó hétvégéjére!

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars

Ha esik az eső, ha süt a nap, nekünk február utolsó hetére

Elolvasom
családi titkok
Fotó: Getty Images
Szerző: Dombi Ilona
2020.01.12

26 évesen szereztem tudomást apám titkos életéről, amikor kiderült, hogy az egész életem tévedésen alapult

26 éves koromban, mint derült égből a vaságy, az apám kórházba került: perforált a mája. Kiderült, hogy idült alkoholista már vagy 35 éve. Fogalmam sem volt… halvány gőzöm sem! Aztán megindult a lavina, és sok más egyéb, meglehetősen csúnya dolog is kiderült. Például hogy az apámnak van még rajtam kívül két másik gyereke, és mindig is csalta az anyámat, aki erről hol tudott, hol nem.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Boldog, viszonylag jó anyagi körülmények között élő, vidám, szerető családból származom. Mindenem megvan. Mégis, amióta az eszemet tudom, fájok.

Mostanában az a hobbim, hogy arcokat nézek. A sajátomat a tükörben, a családom tagjait régi fényképeken. Nem értem. Ez volnék én? És ezek ők? Milyen vidámnak látszunk! Tényleg azok is voltunk? Ők a „véreim”. Nézem az arcomat és látom a nagyapám szemét, a nagyanyám homlokát, az anyám arccsontját. És az apám száját. Fura. A számat mindig megnézem, azt szeretem magamon a legjobban. Formás, azt hiszem, az ilyet hívják „dús szájnak”. Az apámé már nem olyan, az anyám szerint a sok hazugság, a sok pia és a sok cigaretta elvitte.

Sármőrök szeretője

Néha még most is előfordul, hogy egy férfi láttán eláll a lélegzetem, de ezt most már rossz jelnek veszem. Szemrevételezem magamnak az illetőt, majd némi mérlegelés után megnyugszom és megyek a dolgomra. Mert ismerem a jeleket, és pontosan tudom, hogy kivétel nélkül mindig ugyanaz a típus dobogtatja meg a szívemet: a hazug/hűtlen/gonosz disznó. Vagy ha úgy tetszik, a sármőr, aki tutira ott fog hagyni, többnyire azonnal, de néha megesik, hogy előtte kínoz egy kicsit. Akkor is így lesz, ha eredetileg nem az a szándéka. Nem, egyik sem vert vagy ilyesmi, csak simán fájt, ha vele voltam, és akkor is, ha nem. Szenvedtem a biztos tudattól, hogy ott fog hagyni. És mind ott is hagyott hamar, erről gondoskodtam. Ha férfi jött a közelembe (értsd, ha egynél több randira mentem vele), azonnal úgy éreztem, ha jobban megismer, rájön, hogy nem vagyok neki elég szép/okos/intelligens, és eme meglátásomat folyamatosan a tudtára is adtam. Ezenkívül percenként hívogattam, már az elején minimum gyűrűt szerettem volna, hosszas szerelmi vallomást, szerenádot és hatalmas virágcsokrokat. A fiúk persze ezerrel rohantak az ellenkező irányba – és én utána hosszasan gyászoltam. Voltam szerető is párszor; az a típus, akit sohasem legitimálnak, viszont hamar elhagynak. Egy szó, mint száz: állandó szórakozásom volt elő-előhúzni valami szomorú történetet és dagonyázni a szenvedésben.

Persze mindez nem új a nap alatt. Bridget Jonestól a sarki eladólányig mindenki, aki nőből van, valamilyen formában átélte a fentieket, vagy legalábbis tanúja volt egy-egy ilyen metamorfózisnak. Az ember, jó esetben, tanul a saját hibáiból. Jó esetben… De én nagyon-nagyon sokáig a világon semmit sem tanultam. Nem is érdemes utánagondolni, hányszor is játszottam le ezt a meccset. Ha visszagondolok erre az időszakra, szinte csak konstans szenvedésre emlékszem, sírós nappalokra és sírós éjszakákra, rengeteg csokoládéra, súlyingadozásra. Mindeközben azért jártam egyetemre, és ha nem is túl fényesen, de lediplomáztam. Aztán munkát vállaltam, tehát minimál szinten elműködgettem, de semmi sem érdekelt. Minden fájt és minden arról szólt, hogy nem vagyok elég „jó”, sőt igazából meg sem kellett volna születnem. Egy nap aztán elérkezettnek éreztem az időt, hogy tegyek is valamit.

Egy hibátlan család

Az első terápiás ülésemet végigzokogtam. Aztán a másodikat és a harmadikat is. Nagyon kínos volt és nagyon utáltam magam. Zita, a terapeutám ellenben sztoikus nyugalommal ült és hallgatott. Igazából nem hittem, hogy a terápia, Zita vagy bárki tudna nekem segíteni, mert egy reménytelen csődtömegnek hittem magam. Aztán Zita kérdezni kezdett és lassan, nagyon-nagyon lassan kirajzolódott előttem a történetem.
Egy jó darabig egyáltalán nem értettem semmit. A szobám a családomról készült fényképekkel volt kitapétázva: a képeken mindenféle klassz dolgot csinálunk a szüleimmel, például Ausztriában síelünk, nyáron a Tátrában kirándulunk. Minden csupa móka, kacagás. A világon semmi okom sem volt, hogy ilyen kretén legyek, de tényleg. Pedig már felnőttem, van lakásom, viszonylag elviselhető munkám, mégsem vagyok boldog. Ha belegondolok, soha életemben nem voltam boldog.

Holott apa kicsi lánya vagyok, apa szeret engem. Igaz, apa sohasem ér rá és sokat van távol a munkája miatt, de szeret engem, én vagyok az egyetlen lánykája. Nyilván, ha szebb/kedvesebb/okosabb volnék, többet törődne velem.

Anyámmal amúgy tökéletes házasságban élnek, szeretik egymást, és ez így is lesz mindig.

Aztán 26 éves koromban, mint derült égből a vaságy, az apám kórházba került: perforált a mája. Kiderült, hogy idült alkoholista már vagy 35 éve. Fogalmam sem volt… halvány gőzöm sem! És ez nem vicc.

Amennyire én láttam, az apám szeretett iszogatni, de sohasem volt részeg, és még csak alkoholszaga sem volt soha.

Az apám nem halt meg, sőt, bámulatosan hamar felépült, csak soha többet nem volt szabad innia. Aztán megindult a lavina, és sok más egyéb, meglehetősen csúnya dolog is kiderült. Például hogy az apámnak van még rajtam kívül két másik gyereke, és mindig is csalta az anyámat, aki erről hol tudott, hol nem. A gyerekekről speciel nem tudott… Rettenetes év következett és egy nagyon nem szép válás. Összeroppantam.

Nagyon rosszul voltam, rettenetesen rosszul, de végre értettem és másképp akartam élni. Végre felfogtam, hogy az eddigi életem, sőt, lényegében egész lényem tévedésen alapult. Azzal kellett szembesülnöm, hogy az apám nem az, akinek hittem, ergo én sem az vagyok, akinek véltem magam. Nem vagyok apa kicsi lánya, soha nem is voltam. A képek hazudnak. Az apám igazából sohasem törődött velem, és a szüleim sohasem életek boldog házasságban, viszont mindenki úgy csinált, mintha…

Sokáig tartott, amíg kibogoztam bonyolult életem szálait, és még tovább, amíg feldolgoztam mindazt, amire rájöttem. Nem egyszerű feladat, még mindig dolgozom rajta. A legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy ki is ő, nekem legkevésbé sem volt az. Ma már tudom: 26 éves koromig tévedésben éltem, és valójában nem az a szerencsétlen, önbizalom-hiányos vesztes vagyok, akinek addig hittem magam. Azaz nem akartam az lenni többé! Tudom, hogy az önbizalomhiányom és a szerelmi históriáim a szüleimmel (elsősorban az apámmal) való kapcsolatomra vezethetők vissza.

Oldalak: 1 2

Tetszett a cikk? Értékeld csillagokkal!

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars
29 szavazat
TETSZETT EZ A CIKK? OLVASNÁL MÉG ILYENEKET? AKKOR REGISZTRÁLJ, HOGY MEGKAPD LEGJOBB CIKKEINKET TARTALMAZÓ HÍRLEVELÜNKET! ÉS NE FELEJTS EL LIKE-OLNI MINKET A FACEBOOK-ON ÉS KÖVETNI MINKET AZ INSTAGRAMON SEM! JA, ÉS HA ELŐFIZETNÉL MAGAZINJAINKRA, ITT MEGTEHETED!

Regisztráció

Ha most regisztrálsz, nem csak ingyen olvashatod az összes prémium családi tartalmunkat, de megajándékozunk a Gyereklélek hiszti hangosmagazinjával is!
A regisztráció ráadásul ingyen van és maximum 20 másodperc!
Ha már tag vagy, nem kell mást tenned, mint bejelentkezni.

Adatvédelmi tájékoztató megnyitása

Már tag vagy nálunk?

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Olvass tovább

Olvasóink top 3 kedvenc cikke

gyermekbetegségek

Lánc­betegek: 2 nap ovi, 2 hét otthon, betegen – íme a bűnösök!

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars
17 szavazat
Top
1
beteg gyerek

“Néha elképzeltem, hogy a testvérem arcára szorítok egy párnát, hogy vége legyen” – Gyermekkor egy beteg testvér árnyékában

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars
14 szavazat
Top
2
apaság

Leckék kezdő apáknak: A 10 legfontosabb dolog, amit tudnod kell a babavárásról és az apaságról

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars
2 szavazat
Top
3

Ajánlott cikkek